Fekete ég - A fehér felhő

Háborús előhang és mirákulum egy felvonásban - Nemzeti Színház

A kétrészes háborús emlékezés első felében telibe kapjuk az I. világháborús politika szereplőit, majd a frontok életét, Jászai Mari és Fedák Sári naplójából olvas fel Nagy-Kálózy Eszter. A két színésznő személyes ügyének tartotta, hogy súlyos adományokkal segítse a fronton lévő katonák mindennapjait. Az emlékező összeállítás megpróbálja időrendbe szedni az eseményeket, de nagy az összevisszaság a színpadon, a szarajevói merénylet, a hadüzenet felolvasása, Tisza miniszterelnök állásfoglalásai, Szamuely Tibor vörös zászló lengetése, a Monarchia közelgő szétesése keveredik a harctérre menő prostituáltak orvosi vizsgálatával.

A háborús képsorozatok olyanok, mint egy állandóan mozgó, változó montázs, valaki összevágta a képeket hozzá, de a figurák elmozdultak újabb és újabb jeleneteket, epizódokat létrehozva. A háttérben közben megalakul a közös sírgödör, ahová sorjában beugrik minden szereplő, akár Madách londoni haláltáncában, csak itt nem mondanak előtte bölcs szentenciákat. És a „fekete ég” örökre rájuk borul.

Míg az első rész állandó zajban megy végig, kartácstűz, ágyú zaja, énekszó, monumentális zenekari akkordok közepette beszélnek a színészek, a második részben Molnár Ferenc „A fehér felhő” című egyfelvonásosa mindössze egyetlen monoton aláfestő halk kísérettel megy végig, néma csöndet varázsolva a nézőtérre, ahol pisszenést sem hallat a döbbenten ülő közönség.

Molnár Ferencnek ezt az oldalát kevésbé ismerjük, haditudósító volt a galíciai fronton, ott szedte össze háborús élményeit - ő jóval a tűzvonal háta mögött ferblizett -, tudósított mindarról, amit a katonáktól hallott. És közben megírta ezt a szép mesét - A fehér felhőt -, amivel 1916. novemberében bekerült a Nemzeti Színház színpadára (majd ennek a sikere még egy Molnár darabot is a Nemzetibe hozott, ez az 1917. novemberben bemutatott Úri divat). Molnár a csodát vitte színpadra, azt a csodát, amit állítólag nem lehet, nem szabad színpadon ábrázolni, mert drámaiatlan, és mert a természetfölöttit nem bírja el az emberszabású, mindennapi küzdelem. A csoda nem színpadi kategória. Molnár egyfelvonásosa mégis megáll a színpadon, líraiságában, szentimentális, szívfacsarító és gyönyörűséges naivitásában, amitől kis híján sírva fakadunk. Az 1916. február 25-i ősbemutató rendezője Hevesi Sándor volt, zenéjét Kacsóh Pongrác szerezte, Bajor Gizi, Rajnai Gábor, Somlay Artúr, Gyenes László, Rózsahegyi Kálmán, Pethes Imre, Cs. Alszeghy Irma, Ligeti Juliska játszották a főszerepeket. Még javában folyt a háború, nem lehetett tudni, mi lesz a vége, és még Ferenc József császár és király is élt. Akkor negyven előadást ért meg ez a háborús egyfelvonásos, azóta nem vette elő senki, a mostani százéves évforduló kellett, hogy megismerhessük Molnár Ferencet erről az oldaláról is.

Vidnyánszky Attila színpadra vitte a csodát, és nagyon meghatotta vele közönségét. Egyszerre járunk a kis falu reális valóságában, és az egyforma katonasírokkal jelzett temető fölötti felhőkben, a kilenc elesett huszár túlvilági beszélgetését hallva (díszlet és jelmez: Olekszandr Bilozub). Míg ők beszélgetnek, feleségük és gyermekeik rájuk emlékeznek, az özvegy levelet írat egy másik özveggyel, „megköszönve” a halálhírről szóló értesítést, a gyerekek pedig elindulnak a felhő felé, mert a legenda szerint ott van az édesapjuk, találkozni akarnak az apákkal, hogy háborús meséiket meghallgathassák. A fura találkozás közvetítője az Angyal (Nagy-Kálózy Eszter), előbb kikérdezi a huszárokat a háború viselt dolgairól, így tudhatjuk meg, hogy ők azt a magyar földet védték, amiből egy talpalatnyival sem rendelkeztek a szegénységük miatt, azt a földet, aminek kétharmadát a majdani győztesek egy tollvonással elveszik és a „győztes” államoknak adják ajándékba. Védték a hazát, mert ez a becsület, és a hazáért időnként meg is lehet halni.

És a gyerekek valóban találkoznak huszár apáikkal, s mivel számon kérik az uniformist meg a lovakat, a huszárok fehér - síron túli - uniformist öltenek, videóról pedig látjuk paripáik nyargalását, a huszárok nevükön szólítják a velük együtt elpusztult lovaikat. Következik a visszatérés a földre, ahol az aggódó anyák étellel, itallal várják őket.

Vidnyánszky rendezésében a találkozás pazar pompája épp csak jelzett a fehér ruhákkal, nem jelenik meg a gazdag körítés, aranypénzek, virágok, fényes kardok, ezüstök, ahogy Molnár megírta. Viszont benne maradt a huszárok utolsó beszélgetése arról, hogy szép illúzióval engedték el gyermekeiket, és „Megmaradt nekik szép Magyarország ... Megtartottuk nekik”- mondja végül az első huszár és a tizedes.

Az előadás szereplői méltóságteljesen játszanak, másképp nem is lehet. Béres Ilona, Mécs Károly, Rubold Ödön, Berecz István vendégszereplők, valamint Nagy-Kálózí Eszter, Söptei Andrea, Olt Tamás, a SzFE ötödéves hallgatói, és a Kaposvári Egyetem Színművészeti Intézetének harmadéves hallgatói, az Énekes Iskola tanulói, gyerekek. Szakértő: Kovács Viktor, a szerves egységgé összeálló előadás dramaturgja: Verebes Ernő..

Mirákulum, nem politika, nem realizmus, nem is avantgárd. Ilyen volt a háború, amiben igen rosszul jártunk, vesztettünk embert, területet, hitet, egy kis szépségtapasz maradt.

Budapest, 2014. szeptember 29.

Földesdy Gabriella

Írjon nekünk, ha a portállal vagy az oldallal kapcsolatban mondanivalója van:

Az oldalon szereplő információk, képek, publikációk és adatbázisok szerzői jogvédelem alatt állnak. © | Javasolt minimális képernyő-felbontás: 1024 x 768